A Bihar megyei Körösszeg váránál napra pontosan 730 évvel ezelőtt gyilkosság áldozata lett az utolsó előtti Árpád-házi királyunk, IV. László. A fiatalon, mindössze 28 éves korában életét vesztő uralkodó a magyar történelem egyik legérdekesebb és legszínesebb királya volt. László tízévesen került a trónra, regnálásának első éveiben azonban el kellett viselnie az egyre nagyobb hatalommal rendelkező főúri családok kényszerű gyámkodását, ami hol a Kőszegi-Gutkeled csoportosulás, hol a Csákok fogságát jelentette. De nem csak a nehéz külső körülmények vetettek árnyékot életére és uralkodására, Kun László nem tudta feloldani magában azt a belső feszültséget sem, hogy a keresztény magyar monarchia királyaként szeretett volna egy kötöttségektől mentes, szabad életet élni, mint tették azt az országban élő, nomád életmódot folytató kunok. Az Árpád-házi király szívesen tartózkodott köreikben - nem véletlenül kapta az utókortól a Kun melléknevet -, hányattatott életének sorsszerű tragédiája, hogy végül szeretett népéből kerültek ki gyilkosai.  

A bárók játékszereként
László 1262-ben látta meg a napvilágot a későbbi V. István magyar király és felesége, Kun Erzsébet gyermekeként, IV. Béla unokájaként. A fiúnak ekkor már öt nővére volt, így szülei örömmel vették tudomásul az újabb gyermekük nemét.

A trón várományosa idejekorán belecsöppent az események sűrűjébe, hiszen apja és nagyapja egymás ellen dúló fegyveres harcai közepette került először fogságba Sárospatak várában.

A kor szokásai szerint nem meglepő módon igen hamar házas ember lett, 1270-ben politikai érdekekből kellett elvennie a nápoly-sziciliai király hasonlóképpen gyermek lányát, Izabellát, akinek László a későbbiekben sok fájdalmat és megaláztatást okozott.

Édesapja halála után, 1272-től a tízéves magyar király hosszú ideig tehetetlen bábként vergődött a királyság báróinak kezei között úgy, hogy mindeközben édesanyja, az özvegy királyné is részt kívánt a hatalomból.

Erzsébeten kívül a hatalmi játszma szereplője volt a Lászlót még apja életében foglyul ejtő, majd a királlyá koronázását elősegítő Gutkeled nembeli Joachim és a vele szövetkező Kőszegi Henrik, valamint a velük rivalizáló Csákok „pártja”, annak vezetői, Máté és Péter.

A főurak kötélhúzása öt évig tartott - nem véletlenül hívják az 1272-1277 közötti időszakot a feudális anarchia korának -, mindez idő alatt László több ízben cserélt "gazdát", ezzel együtt pedig az országos vezető testületek és tisztségek, a Királyi Tanács összetétele szinte félévente cserélődött.

Tetézte a nehézségeket, hogy a nagyratörő cseh uralkodóval, az éppen közép-európai birodalmat építő II. Ottokárral kiéleződtek az ellentétek: a terjeszkedő király alkalmasabb időszakot nem is találhatott volna a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság megtámadására és a nyugati vármegyék feldúlására. A szorongatott, kilátástalan helyzetből azonban volt remény a talpra állásra.

A 15 éves „felnőtt” rendet tesz
Úgy tűnt, a zűrzavaros állapotok 1277-ben véget érnek, miután a társadalmi csoportok elégedetlensége olyan mértéket öltött, hogy Rákoson összegyűlve egyértelműsítették, véget kell vetni a bárói csoportok haszonszerző országrombolásának.

A rendi gyűlés csírájaként értelmezhető összejövetelen - amelyen részt vettek egyháziak, bárók, nemesek és kunok egyaránt - megeskették a 15 évesen ekkor nagykorúsított ifjú királyt, hogy erélyesen fog fellépni az „ország meggyalázói és pestisesei” ellen. Az ország kormányzását IV. László immár gyám nélkül a maga kezébe vehette, ígérete pedig semmi jót nem sejtetett a hatalomvágyó kiskirályok számára.

A következő évek a királyba vetett várakozások beigazolódásának jegyében teltek, de nemcsak a belső hatalmat sikerült megtisztítani egyes magánérdekektől, I. Rudolf és IV. László csapatai döntő vereséget mértek a cseh II. Ottokár hadaira 1278-ban a morvamezei Dürnkrutnál.

László a csatában - amelyben a cseh király is meghalt - számottevő segítséget nyújtott szövetségesének a győzelem érdekében; ezután kezdődött meg a Habsburg család felívelő, birodalomépítő története.

A központi hatalom megszilárdítása azonban nem volt hosszú életű, ebben pedig nem kis szerepe volt az 1279-ben az ország területére érkező Fülöp fermói püspöknek, aki pápai követként jött annak érdekében, hogy az egyház ügyeit rendezze a korábbi években felforgatott királyságban.

Fülöp aktivitása azonban odáig ment, hogy ragaszkodott a kereszténytől idegen, nomád és pogány életformát gyakorló kunok megregulázásához, ami igen kényes ügy volt, tekintve, hogy a népcsoport az uralkodó egyik legfontosabb támaszának számított, arról nem is beszélve, hogy László édesanyja révén maga is kun származású volt. A legátus követelései gyökeresen új fordulatot jelentettek az ország, és annak királya, László életében.

A szerepzavar kiteljesedik
A legátus hittérítő buzgalma a kunkérdést törvények kiadásával kívánta rendezni, amelyek a keresztény hit felvétele mellett többek között letelepedésük kötelezettségéről szóltak. László vonakodott végrehajtani ezeket, miután a kunokban gyanakvást és ellenérzést kiváltó törvények azt is jelentették, hogy elveszíti addigi legszilárdabb haderejét.

Fülöp válasza sem késett sokáig, Lászlót engedetlensége miatt kiközösítette az egyházból, az országot pedig egyházi átokkal sújtotta. A fiatal uralkodó vergődése tehát folytatódott: ekkor azonban már nem a bárói csoportosulások között őrlődött a király, hanem egy olyan választás elé került, amelyben döntésképtelen volt és amely aztán kihatással lett személyiségére.

Érzelmei a kunokhoz húzták őt, és egyébként is úgy vélte, törékeny királyi hatalmának végét jelentené, ha szembekerülne támaszaival, mindazonáltal a racionalitás azt súgta, hogy Róma utasításait mellőzni egyet jelentene az európai keresztény közösségekből való kizárással, ami veszélyeztetné királyságát.

László a választás súlya alatt megrogyva a továbbiakban hirtelen, végig nem gondolt lépésekkel rontotta saját és országa helyzetét. Előbb kényszerhelyzetben megalázkodott Fülöp előtt, majd elraboltatta őt és átadta a kunoknak, de erre a lépésére reagálva a bárók cserébe a királyt ejtették foglyul, amely helyzet számára vélhetően nem hatott az újdonság erejével.

A két fogoly szabadulása így hamar megtörtént - ezzel a legátus kunok által tervezett kivégzése kútba esett -, a formális békekötés és Fülöp távozása ellenére nyugalom továbbra sem köszöntött az országra.

A kunok lázadásai állandósulni látszottak, az 1282-es hód-tavi csatában (a mai Hódmezővásárhely közelében) fegyverrel kellett az uralkodónak engedelmességre bírnia őket. Közben több, addig hű embere fordított hátat neki, kiújultak a feszültségek a Kőszegi családdal is, így László helyzete a hetvenes évekbeli viszontagságos évekre kezdett hasonlítani.

A külső támadásra sem kellett sokat várni, de ezúttal nem a csehek, hanem 1285-ben a tatárok törtek be az országba. A második tatárjárás ugyan jóval kevesebb pusztítással járt az 1241-1242-esnél, de a király egyébként sem tekintélyes renoméját tovább csorbította az a híresztelés, amely szerint ő maga hívta be az ellenséges hadakat, hogy saját hatalmi bázisát növelni tudja velük. László életformája mindeközben kezdett olyan irányt venni, amellyel rászolgált a „Kun” jelzőre.

Szerető kunok – kun szeretők gyűrűjében
Noha annak valószínűsége, hogy a király hívta be a tatárokat, igen csekély volt, tény, hogy a László körül szerveződő, nomádokból álló kísérete az országban maradt tatárokkal is gyarapodott.

A magyar uralkodó ugyanis az 1280-as évek közepétől egyre gyakrabban időzött a nomád kunok társaságában, akik a hód-tavi csata után kénytelenek voltak behódolni neki. Viseletük és szokásaik átvétele mellett szívesen múlatta az időt kun ágyasai körében, akik közül ismert Édua, Mandula és Köpcsecs nevű szeretője.

Nem elhanyagolható tény, hogy Lászlónak Anjou Izabella néven törvényes felesége volt, fiúgyermekük azonban nem születt, így a dinasztia fennmaradásáért aggódók rosszallva nézték a király kicsapongásait.

A király nemcsak hogy tartózkodott feleségétől - egy ízben a bárók nemes egyszerűséggel összezárták hitvesével a trónörökös biztosítása érdekében, mindhiába -, de meg is alázta Izabellát, amikor bezáratta őt a Nyulak szigeti apácakolostorba, a királynéi javakat pedig Éduának adta.

Az ésszerű, megfontolt döntések híján lévő uralkodó a továbbiakban olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy kiirtja az egész papságot „mind egész Rómáig”, de helyzetén a bárók ismételt megtörése érdekében folytatott lépéseinek kudarca is rontott.

Elérkezett az a pillanat, amikor az uralkodóra királyságának fő ellenlábasaként tekintettek. Lodomér esztergomi érsek kiközösítette az egyházból, Rómában már a keresztes hadjárat meghirdetésén gondolkodtak, László pedig rövid ideig ismét bárói „felügyelet” alá került.

A király természetesen fogadkozott, megalázkodott, Lodomér érsek szavaival élve „csalárd szemeiből, mit csak nehezen tud észrevenni a keresztényi egyenesség, csodás mesterséggel bőséges könnyeket ontott,…”, ígérgetett, hogy kíséretét elbocsátja, a pogány szokásokat elveti és visszatér „a katolikus viselkedés becsületes formájára”. László azonban rövid időn belül megszegte fogadalmait.

Gyilkosság megrendelésre?
Gondolkodásáról sokat elárul az 1289-ben Habsburg Albert osztrák és stájer herceg, valamint a Kőszegiek között kitört háborúban tanúsított viselkedése.

A király nem lépett fel az országba betörő és várakat elfoglaló Habsburg herceg ellen, mintegy bosszút állva a számára sok kényelmetlenséget okozó Kőszegi családon. Ekkor már Lodomér érsek sem vetette el azt a gondolatot, hogy ideje lenne uralkodót cserélni az országban, s erre a velencei András herceg lenne a legalkalmasabb jelölt.

A terv kivitelezésére nem volt szükség, ugyanis 1290. július 10-én Körösszegen álmában halálos merénylet vetett véget László dicstelen regnálásának. Halálának körülményeiről keveset tudunk, gyilkosai minden bizonnyal kunok voltak (Árboc, Törtel, Kemence), akikkel később utolsó nádora, Mizse, annak testvére, valamint Édua bátyja, Miklós számoltak le.

Nem kizárt, hogy a merénylőket felbérelték - utólag sokan a körösszegi vár urára, Borsa Kopaszra gyanakodtak -, de az is lehetséges, hogy a kunok egy része már teherként tekintett az őket is veszélyeztető Lászlóra és annak kiszámíthatatlan viselkedésére, tekintve, hogy egy esetleges keresztes hadjárat elsöpörte volna népüket.

Figyelemre méltó tény, hogy Lodomér érsek már ez év elején kapcsolatba lépett a korábban említett velencei Andrással, talán annak ürügyén, hogy ha netán megürülne a trón, legyen, ki betöltse azt.

A jobb sorsra érdemes, hányattatott életű IV. Kun Lászlót 28 évesen érte utol a halál. Ahogy korábban említettük, merényletének háttere nem tisztázott, de az ország lakossága megkönnyebbüléssel fogadta halálának hírét, noha - a királynak nem lévén fia - a trón betöltésének problémája újabb nehézségeket jelentett a Magyar Királyság számára.