1272. szeptember 3-án koronázták Magyarország királyává IV. (Kun) Lászlót (ur. 1272-1290), az utolsó férfit, aki biztosan az Árpád-házból származott. A tíz évesen trónra kerülő uralkodó regnálása során előbb az egyes főúri ligák, majd a kunok befolyása alá került, miközben sikertelen kísérletet tett az országban tetőző anarchia felszámolására.

László 1262-ben látta meg a napvilágot,

édesapja István herceg, a későbbi V. István király (ur. 1270-1272), édesanyja pedig a szépséges Kun Erzsébet volt. A később „kun” jelzővel illetett uralkodónak nehéz gyermekkora volt, mivel édesapja állandó harcot vívott a főhatalomért nagyapjával, IV. Béla királlyal (ur. 1235-1270). A küzdelem aztán odáig fajult, hogy 1264 során Béla az alig kétesztendős gyermeket – édesanyjával együtt – egy turóci vár börtönébe záratta. Bár István 1265-ben Isaszegnél legyőzte apját, és 1266-ban dukátusát is elismertette, a háborús ellentét nem csillapodott, a király és a herceg torzsalkodása pedig két főúri pártra szakította az országot.

A türelmetlen V. István számára ez még súlyos következményeket hozott, ugyanis két évvel trónra lépése után, 1272-ben a korábban IV. Bélát támogató Gutkeled nembeli Joachim nádor elrabolta a tízéves László herceget, és Kapronca várába zárta. István azonnal félbeszakította dalmáciai tárgyalásait, és kétségbeesetten rohant gyermeke után, de képtelennek bizonyult a kiszabadítására, és augusztus elején belehalt az őt ért megaláztatásokba. A fiatal király halálát követően a kiskorú László lett a korona legesélyesebb örököse, ezzel pedig, ahogy a krónikások is írták, megkezdődött a zűrzavar időszaka; a gyermek uralkodó körül ekkor már ugrásra készen álltak azok a főúri klikkek, melyek az elmúlt évtizedben Béla és István oldalán torzsalkodtak egymással.

IV. Lászlót 1272. szeptember 3-án koronázták meg Fehérváron,

de a belpolitikai viszonyokat jól jellemzi, hogy a Béla macsói herceget támogató klikk előbb elfogta őt, majd támadást kísérelt meg a királyné ellen. A tíz éves Lászlónak nem sok szerepe volt a hatalomért folytatott harcban, ugyanígy első éveiben a kormányzásban sem kapott szót: a szépséges Kun Erzsébet régenssége alatt a valódi irányítás a szövetkezett bárói ligák kezébe került, akik saját céljaiknak megfelelően kormányozták az országot. Magyarországon kaotikus állapotok uralkodtak el, ugyanis a Csák nemzetség, valamint a Gutkeled és Kőszegi családok koalíciója szinte évenként váltotta egymást a hatalomban.

A zűrzavar azt eredményezte,

hogy a Premysl-dinasztia legjelentősebb uralkodója, II. Ottokár (ur. 1253-1278) megkísérelte Csehországot, Ausztriát és Brandenburgot magába foglaló birodalmát Magyarország irányában is kikerekíteni. A cseh királyt a magyar udvarban kegyvesztetté vált főurak is bátorították, így Ottokár 1273-ban háborút indított IV. László ellen, és számos nyugati várost meghódított. Magyarország a támadásra nem tudott „hatásos választ adni”, mivel a különböző főúri klikkek máshogy viszonyultak Ottokárhoz: a Csákok a megegyezést keresték, a Gutkeled-Kőszegi koalíció pedig az új német-római császárral, Habsburg Rudolffal (ur. 1273-1291) szövetkezett.

Ottokár és a feltörekvő Habsburg-dinasztia sorsát végül a véletlen döntötte el. A császár 1276 során megtámadta a cseh királyt, és mivel akkor éppen Gutkeled nádor klikkje volt hatalmon, magyar – főleg kun – csapatok is csatlakoztak a támadáshoz. Ez IV. László jövőjét is befolyásolta, ugyanis az 1277 során Rudolffal kötött szövetség hitelességét csak egy nagykorú uralkodó szavatolhatta; a rákosi országgyűlés ezért felnőttnek nyilvánította a 15 esztendős királyt, a magyar-Habsburg szövetség pedig 1278 nyarán, a morvamezei csatában megsemmisítő vereséget mért Ottokárra. A Premysl-uralkodó maga is életét vesztette az ütközetben.

 

Bár a császári dinasztia lényegesen többet profitált a győzelemből,

a katonai siker László számára is jól jött, hiszen ennek révén növelte tekintélyét, és lehetőséget kapott az országban dúló káosz felszámolására. A fiatal király nagy eréllyel látott hozzá hatalma helyreállításához, felülvizsgálta a gyermekkorában történt adományozásokat, bírságot vetett ki a nemesekre, akik vonakodtak hadba vonulni, egyúttal pedig rendbe tette a jövedelmét biztosító birtokokat. Miután a főnemesek között a küzdelem elsősorban az udvari méltóságokért folyt, László legalább egy főúri klikket a maga oldalán tudhatott, az ország középső pusztaságain letelepedett kunok pedig komoly katonai erőt biztosítottak számára. Az ország a konszolidáció útjára léphetett, ám az 1279-es esztendő során minden a lehető legrosszabbra fordult, miután III. Miklós pápa – legátusa útján – durván beavatkozott Magyarország belügyeibe.

Ebben az évben az egyházfő hazánkba küldte Fülöp fermói püspököt,

hogy vizsgálja ki azon panaszjelentések valóságalapját, melyek a kunok garázdálkodásáról és az uralkodó keresztényhez méltatlan életmódjáról szóltak. Mivel az Alföldön tanyázó törzsek ekkor már szemmel láthatóan az integráció útjára léptek – ezt bizonyítja, hogy a kun arisztokrácia földet birtokolt, és mind többen telepedtek le azt megművelni –, az első vádpont meglehetősen igaztalan volt, a másik pedig vélhetően rosszindulatú szóbeszédből eredhetett. Sok történész ezért úgy véli, hogy Fülöp legátus érkezése mögött a pápaság ambíciói, vagy a hatalomból kiesett oligarchák intrikái álltak, mindenesetre a legátus szándéktól függetlenül kijelenthetjük, hogy a küldött tevékenysége a lehető legrosszabb eredményhez vezetett.

A fenyegetések és zsarolások folytán a fiatal László király

lehetetlen helyzetbe került a kunok és a katolikus egyház között, miután pedig a pápa interdiktum – egyházi tilalom – alá vette Magyarországot, kénytelen volt életbe léptetni a Fülöp által szorgalmazott „kun törvényeket.” A nomád törzs ekkor fellázadt, végigpusztította az Alföldet, így Lászlónak – az 1282-es hód-tavi csatában – végül le kellett számolnia haderejének legütőképesebb egységeivel. Az elkeseredett uralkodó mindeközben szövetkezett ősi ellenségeivel, a Kőszegiekkel, és bosszút hirdetett egykori elrablói ellen, így az 1281. év végén Itáliába távozó Fülöp egy vérbe és lángokba borult országot hagyott maga mögött.

László tehát csalódottságából eredően választotta azt az életmódot, amit a történelemkönyvek talán túlságosan is igazságtalan módon domborítanak ki. Az elkeseredett király hamarosan kunjai közé költözött, pogány módon élt, miközben szeretői, Mandula, Édua és Köpcsecs karjaiban keresett vigasztalást. Az ország lényegében vezető nélkül maradt, az oligarchák saját hatalmuk kiépítésébe kezdtek, miközben a Nögej kán vezette mongolok 1285-ben végigpusztították Magyarországot. A Lászlóról alkotott korabeli véleményről tanúskodik, hogy sokan a királyt vádolták a tatárok behívásával. Bár a pápa egy magyarországi keresztes hadjárat megindítását is fontolóra vette, a királyság „kényelmesen” megmaradt ebben a káoszban egészen 1290-ig, amikor is a Kőrös mellett tanyázó Lászlót három kun bizalmasa, Törtel, Árbóc és Kemence meggyilkolta.

A merénylet okai ismeretlenek,

mindenesetre sokan arra gyanakodtak, hogy a közeli önkényúr, Borsa Kopasz ölette meg az uralkodót, akinek holttestét végül a csanádi püspökség temettette el. Halálát követően a Kőszegiek által korábban ellenkirályként felléptetett III. András (ur. 1290-1301), az „utolsó aranyágacska” foglalta el a magyar trónt. Mivel a velencei születésű András származásával kételyek merültek fel, ezért IV. Lászlót tekinthetjük az utolsó olyan magyar királynak, aki biztosan az Árpád-házból származott.

Szerző: Tarján M. Tamás

Forrás: www.rubicon.hu