Garay János elbeszélő költeménye IV. Béláról
 

GARAY JÁNOS: IV. BÉLA
 

1. SAJÓ
 

Mi rémjelek borongnak az égnek sátorán? 
A végitélet napja közelg-e vészlován? 
Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget, 
Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett. 
 

A sűrü, éji fátyol nem éjnek fellege, 
Az égre a tatárnak borítja serege, 
Mely szép hazánkra hozván rettentő táborát, 
Mérföldre fölkavarja az út szálló porát. 
 

Mi az, mi a nagy égen, mint szörnyű vérvonal 
Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival? 
Az a tatárseregnek lángzó szövétneke... 
Dult városok s falvaknak világitó tüze. 
 

S te felsüvöltő szélvész mi szörnyen orditasz! 
Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az, 
Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg, 
Mi minden kőszikláról mint visszhang visszabúg. 
 

És már a tűz világa, s a vész orkánszava 
Erdélytől a Tiszáig s onnét Pestig juta: 
Ott Béla, a vesző hon sujtolt királya jár, 
Hadakra a hazából s segédsergekre vár. 
 

Tőn véd- és támadásra lépést a fejdelem, 
Mint a hazának atyja, mint hős vagyon jelen. 
Királyi köntösére pánczélát ölti föl 
Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl? 
 

Hiába! mert az átok megint megújula, 
Nemzet s király között a hasonlás angyala! 
Az ország főzászlósi sértett érdek miatt 
Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt. 
 

Mások, hiú gyanúból s féltékenység miatt, 
Hogy kegygyel nézi Béla a hősi kúnokat, 
Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit, 
Kiket közös seregben ő a tatárra vitt. 
 

Igy áll viharban a tölgy a róna síkjain, 
Mig nap sütött, kerestek enyhűlést árnyain, 
De most, midőn sudárán villámok dörgenek, 
Messzére elkerűlik a gyávák s hűtlenek. 
 

De az megedzve állja a zápor ostromát, 
Felfogja zöld sudára a villám lángkarát; 
Igy Béla a tatárral vérengző síkra kel, 
S tábort üt a Sajónál királyi népivel. 
 

Túl rettentő sokával a nagy tatársereg, 
Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg; 
Vezére a viharnak a khán, Batú, maga, 
Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga. 
 

Kezében a vezérkard mint villám tündököl, 
Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl. 
Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár, 
Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár. 
 

És már a támadásra jelt ád a szörnyü kard 
Véres tusára látni fölkelni a magyart. 
Mint két üvöltő szélvész, mindkettő iszonyú, 
Ront egymás ellenébe hős Béla és Batú. 
 

Keletről jő az egyik, nyugatról jő emez, 
A tengeren mindkettő egymás hajába vesz, 
Alattok a hullámok rongyokká hullanak, 
Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak. 
 

Vad lárma és üvöltés jelentik a vihart, 
Sürű nyil-föllegekben tüzes villám a kard, 
A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál, 
Egymást övön ragadva, véres tusában áll. 
 

Kálmán királyi herczeg halálra sebesül, 
A hid, hiába védé, tatárkézre kerül, 
A vad raj elborítja Bélának táborát, 
Isten karának érzik elsujtott ostorát. 
 

Hiába van csatájok, a meggyőzöttek ők, 
Hiába van futások, elérik az üzők! 
Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem 
A harcznak aratása Sajónak mentiben. 
 

Halotti közt két érsek, sok püspök és apát 
A hon nemességével vegyíti hült porát; 
A köz halottak számát ki számíthatja meg? 
A tenger fövényében ők a homokszemek. 
 

Csak Béla, a király fut had nélkűl, úttalan, 
Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van, 
Az alkony végsugára gyászában látja őt, 
Hozand-e hajnalával honának jobb jövőt? 
 

2. BÉLA FUTÁSA.
 

Csillag futott-e végig az égnek szőnyegén? 
Vagy lánglövellő villám rohant át föllegén? 
 

A csillag és a villám a földre leszakadt; 
A magyarok királya tatár elől szalad! 
 

Kicsiny kiséretében csak két vitéz üget; 
A többi, hű népével, Sajónál ott veszett. 
 

Jobb oldalán az egyik, a másik fut balul; 
Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul. 
 

A két vitéz: Forgách volt s Rugacs, két hősi vér, 
Mindkettő halni készen a fejedelemér'. 
 

«Elő, elő! - kiáltják - van még, uram, remény!» 
De a király alatt rogy, s kidől a harczi mén... 
 

Egy percz is veszteség itt; nem gondolnak soká: 
S Forgách lovát odadja a bús király alá. 
 

«Fuss, fuss l a szent hazáért még néked élni kell; 
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!» 
 

Szól, és a hű bajtársnak már csak kezével int; 
S az és királya szállnak mint szél s vihar megint. 
 

Ő, mint a zúgó árnak a szikla gátot ád, 
Perczekre bár, feltartja az űzők táborát. - 
 

Hiába! a tatárság közelb, közelb nyomúl, 
Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll. 
 

Egy percz is veszteség itt, segély egy pillanat, 
S Rugacs, Forgách hű mása, nem tűnődik sokat, 
 

Lepattan ön lováról, rá tolja a királyt, 
S utána biztatólag szent hűséggel kiált: 
 

«Fuss, fuss! a szent hazáért, még néked élni kell; 
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!» 
 

S az árözönnek ő is egy új sziklája áll; 
S ujabb lován megmentve van Béla, a király! 
 

Igy ér Pozsony várába, Pozsonyból Bécsbe fut. 
De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut. 
 

Amott a nyilt ellenség feldúlta táborát, 
Itt kincse és javától megfosztja ál-barát. 
 

Szomszédja, Fridrik császár, a nyújtott menhelyért, 
Három megyét vesz tőle s gyalázatos hűbért. 
 

S áll Béla, mint viharban hajótört gálya áll, 
Mely a vészből kimentve kalóz kezére száll. 
 

Egy kincse van szegénynek és egy reménye még: 
Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég. 
 

S meglelni a végekben nejét és gyermekét, 
A bújdosásnak újra felölti szőrmezét. 
 

Utjára két barátja maradt: az éji vész, 
S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés. 
 

Igy jut Dalmátiáig, egy tört, zuzott hajó.... 
Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó! 
 

3. A HON HELYREÁLLÍTÓJA
 

Egy férfi lépdel, vándorbot kezében, 
Árpád honában völgyön, ormon át, 
Vállán biborból elviselt palást csüng, 
Fején tövisből hordoz koronát. 
Hős Béla tér, a magyarok királya, 
Nagy bújdosásból vissza dúlt honába. 
 

S a merre jő, a merre néz szemével, 
Romlás a mit lát, gyász és pusztaság. 
«Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá, 
Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!» 
Szól és tovább megy és minél tovább ér, 
Ajkán eláll a szó, szívében a vér. 
 

A gazdag Alföld áldott rónaságán, 
Hol hónaljig nőtt a dús gabnaszár, 
Hol zöld mezőben száz gőböly tanyázott, 
Száz ménes ugrált, puszta a határ. 
Mérföldre holtak és csontok hevernek, 
Vad farkasoknak s éh hollóseregnek. 
 

Az elhagyott út járatlan terűjén 
Pergő szekérnek nem hallod zaját, 
És mérföldekről mérföldekre nézvén, 
Embernek, lónak nem látod nyomát. 
Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát, 
Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát. 
 

A városok s faluk hová tünének? 
Csak égett, csonka tornyok látszanak, 
Ház és lakásnak csak helyét találod, 
Hol vértül áznak a feldúlt falak. 
Mint a siroknak nincs élő lakójok; 
Szél és vihar lett puszta siratójok. 
 

Ember csak itt-ott szédelg bújdosásban, 
Kémkedve jár s rettegve néz körül, 
S karddal kezében vijja kenyerét ki 
Éh farkasoknak rabló körmibül, 
Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára? 
Mely annyi gyászt borított e hazára? 
 

A vad tatárnak dult itt szörnyü hadja, 
Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet; 
Mely a csatának csak vérét kivánja 
Vitéz tusán nyert hősbabér helyett. 
Mely mint a hernyó szállván a virágra, 
Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja. 
 

Eljöttek ők, égettek, pusztitának, 
Kezökben a kard hóhérkés vala, 
Az asszony is, szelíd nemét tagadva, 
Bőszül: kezekkel asszonyt gyilkola. 
S a gyermek - ég és földnek iszonyára - 
Gyermekfejeket tűzdelt dárdajára. 
 

És a mit ők még el nem pusztitának, 
Elpusztitotta azt az éh halál, 
Mely annyi inség s veszteség után is 
Végső csapásul a hazára száll. 
Mióta isten népeket teremtett, 
Nem volt ekképen még büntetve nemzet! 
 

De a királynak lelke nem törik meg, 
Gyémántból alkotá azt a nagy ég; 
Magas tökéllet lángja kél szivében, 
Tökélletében esküt esküvék. 
Rákos mezőjén mondá el imáját: 
«Ujjá teremtni hamvából hazáját.» 
 

Alant repűl, sarat horzsol a fecske; 
A fellegig száll a királyi sas; 
Igy Béla lelke, tettpályát keresvén, 
Azt nézi a mi nagy, dicső, magas! 
Mik Herkules munkái a regében, 
A munka mellett, a mit Béla tészen? 
 

Miként a pásztorkürtnek hangzatára 
Az elszéledt nyáj egyben összefut: 
Erdők s hegyekből a király szavára 
Az elriadt nép ujra vissza jut. 
Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit, 
Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit. 
 

S mint jótevő esőre föld öléből 
Zölden mosolygva a vetés kibú: 
A lelkesítő fejdelem szavára 
Föléled újra város és falú. 
Az emberek tanyát ütnek; közikbe 
Új szorgalommal új lét költözik be. 
 

Magának a hős, Pestnek ellenében, 
A hegytetőn emel fényes lakot, 
Onnan tekint el lelke örömében 
Az új hazára, melyet alkotott. 
S kulcsolt kezekkel kér áldást reája: 
«Soká viruljon a magyar hazája.»