III. László királynak 1205 tavaszán bekövetkezett halála meghozta Andrásnak és Gertrúdnak a sóvárogva várt koronát s midőn 1206 őszén a Veszprémmegyében fekvő Biliege mellett vadászó király hírül vette, hogy a várva-várt első fiúgyermek megszületett a szülők keblét a legnagyobb megelégedés érzete töltötte el. 
 

Wertner Mór: Negyedik Béla király története. Részlet.

Az újszülött herczeg, a kinek Boleszló váczi püspök volt a keresztatyja,  atyai részről való nagyatyjának nevét — Béla — kapta. András az örömhírre Biliegét a veszprémi káptalannak ajándékozta. Midőn pedig a pápa hírét vette, hogy a gyermek megszületett, a királynak, ez utóbbi sógora, bambergi püspök útján levélileg (Róma, nov. 29-én) gratulált. IV. Béla kora ifjúságáról alig tudunk valamit. Gyermekkorát — illetőleg annak első éveit — anyjánál töltötte, mígnem az 1214-iki esemény élte módjának és nevelésének egész más irányt adott. 1214 elején, midőn András családi politikája érdekében Halics ellen újból hadjáratot indított, Gertrúdot nevezte ki távolléte idejére teljhatalmú kormányzónak.


Az országban lázadás tört ki, aminek az élén Bánk nádor állott és a lázadás azzal végződött, hogy a királynét a kiskorú Béla szeme láttára megölték. András a szörnyű eset hírére haza sietett, de a lázadás fejeit megbüntetni nem merte. Tanácsadó nélkül volt; ekkor érkezett segítségére Miska gróf, Salamon mester atyja. Az anyjuktól megfosztott gyermekek idegenek gondozására, ápolására szorultak. Béla herczeget atyja mellől Miska gróf vette magához s mindaddig ő nevelte, mígnem a királyi ház viszonyai megváltoztak, annyira, hogy a herczeg a családi házba visszamehetett. Nem csalódunk, ha azon véleményünket fejezzük ki, hogy ez Andrásnak második házassága idejére esik. A herczegek közül Béla, a trónörökös, s a fiatalabbik András még nem voltak lekötve, (a másodszülött Kálmán akkor már a lengyel Salome jegyese volt) : az előbbit eljegyezte hát Máriával, I. Laskaris Tódor nikaai császár és Angéla Anna (Leó örmény király leánya) leányával. Andrást pedig Izabella örmény herczegnővel.  András, még mielőtt a keresztes hadjáratba belekezdett volna, családi ügyeit akként rendezte, hogy Bélát magyar trónutóddá, Kálmánt Halics örökösévé, Andrást pedig vagy az egyik, vagy a másik örökösévé nevezte ki, amennyiben valamelyik bátyja gyermektelenül hal el. Fiainak személyi biztonságáról akként gondoskodott, hogy a trónörököst, Bélát, sógorához, meráni Bertold, aquilejai patriarchához küldte, a fiatalabbakat pedig néhány magyar főúr gondjaira bízta, ezeket a pápa elvállalt tisztük érdekében a keresztesek fogadalma alól felmentette.

Béla herczeg mellé társalkodóul — midőn nagybátyjához Bertoldhoz ment — a vele egy korban levő Dénest, a Jurle nemzetségbeli Dénes, Zalaszentgrót urának fiát adták, aki 1217 óta állandóan Bélánál maradt. Arra nem adhatunk választ, hogy Béla meddig maradt nagybátyjánál. Mindössze csak annyit tudunk, hogy atyjának távolléte alatt a nagybátyja tulajdonát képező Stein-várában tartózkodott; abban azonban nincs kétség, hogy 1219-ben már Magyarországban volt s itt a görög császár leányával tényleg egybekelt (kb. 1220/21. táján). Ez alkalommai helyezték az ifjabb királyné koronáját az utóbbi fejére. A király Palástinából való visszajövetekor, hogy az uralma alatti félszeg állapotoknak elejét vegye, olyan módszerhez folyamodott, mely még inkább növelte az elégedetlenek számát, és végül 1220/2 l-ben annyira jutott, hogy az ország két, egymással ellenséges pártra szakadt; az egyik élén Béla trónörökössel. Teljes bizonyossággal nem mondhatjuk meg, vajon Béla az atyját vezérlő téves irányról meggyőződve önként határozta el magát arra, hogy András ellen foglal állást; avagy e lépésre csak akkor szánta el magát, midőn az udvar megkeserítette a nejével való életét. Az e tárgyra vonatkozólag rendelkezésünkre álló okirat-anyagból nem akadhatunk rá a dolog nyitjára; ez okból tanácsos, ha a kombinációk kizárásával az események sorrendjéhez tartjuk magunkat, akként, amint az okiratokban is megtartva van. Béla ugyanis 1222 első felében azzal a kéréssel fordult III. Honorius pápához, hogy Máriával kötött házasságát bontsa fel s engedje meg, hogy olyas valakit vehessen vőül, a ki a magyar királyságnak nagyobb hasznára válik, Béla hozzáteszi még, hogy zsenge korában lépett frigyre, most már, mint nagykorúnak nincs ínyére. Mást azonban nem hoz fel okul, mint az imént említett célszerűségi tekintetet.


A pápa kérését 1222. jun. 28-án elintézte, amennyiben az egri, váczi és nagyváradi püspököt megbízta, hogy a házasok ügyét vizsgálják meg s felhatalmazta őket, hogy ha a velük együtt működő vizsgáló bírákkal Bélának adatait helyesnek találják, megengedhessék, hogy Béla új frigyre lépjen. Abban a megokolásban, melyet Béla a pápához terjesztett, megtaláljuk a családi egyenetlenség keletkezésére nézve a kulcsot.  Andrásnak görög eredetű menye már nem tetszett, mivel az annak idején, éppen általa remélt előnyöktől elesett; abban a hitben volt tehát, hogy Bélának más valamelyik hercegleánnyal való házasságából kézzelfoghatólag hasznot húz. Tódor császár, jóllehet annak idején megígérte, mégse volt abban a helyzetben, hogy András herczeget az örmény trónra emelje; Andrásnak nyugodtan kellett néznie, mint száll Leónak 1220-ban bekövetkezett halála után  Izabella herczegnőnek a keze az ország koronájával együtt idegen kézre ; akkor már 1222-őt írtak, maga Tódor  császár, utána nemsokára pedig Jolánta testvére, neje: Mária is meghalt. Minthogy azonban Andrásnak önző számításai Bélát csak nem vehették rá, hogy megkedvelt nejétől elváljék; valószínűleg az udvar kezdeményezéséből rágalmazni kezdték előtte nejét; nagyon alkalmas volt ez eljárás arra, hogy a férjnek elevenére találjanak s a házasság felbontására rávegyék. Midőn egyidejűleg még az ellenzék is Béla pártjához csatlakozott: mindkét párt öncéljaira használta fel az ifjú párnak családi viszálykodásait; az egyik rész felbújtatta Bélát atyja és párthívei ellen ; a másik rész pedig azt hitte, hogy ezen az utón Bélát az udvari pártnak megnyerik.

Az akció 1222 nyarán oly nagy mértéket öltött, hogy Honorius pápa július 4-én a magyar főpapokat szigorúan felhívta, miként mindazokat, akik a király és fia közt a viszályt szítják s már az apa életében fiát tekintik uruknak, a legszigorúbb egyházi büntetésekkel sújtsák. A feszült viszonynak további folyományaként jelentkezett, hogy a pápa ugyanaz évi július 7-én kelt levele kapcsán a Jolánta királyné moringját és a személyét illetőleg hozzá intézett kérése folytán mindakettőt a kúria különös védelmébe helyezte. Ezenközben a házassági csetepaté megvizsgálásával megbízott magyar püspöki kar jelentését felterjesztette a pápához. Az ügy megvizsgálásával a kalocsai, veszprémi, Csanádi, zágrábi, egri, pécsi, nagyváradi, váczi és nyitrai püspökök voltak megbízva. Jelentésük a következőket tartalmazta:
 

•     András Palastinából visszatértekor Laskaris leányát a már királlyá koronázott fiával, Bélával eljegyezte és a kíséretében lévő országnagyok esküt tettek, hogy a házasságot a jegyesek közt megvalósítják.
•  András a jegyest magával hozta Magyarországba, s azután, hogy a Görögországban jelen nem volt nagyoknak a beleegyezését is kinyerte, fiával összeházasította; egyúttal ünneplésen Magyarország királynéjává koronáztatta.
•     Béla érett korában szeretettel és odaadással házasság- közösségben élt nejével s azóta 2 év telt el. Most azután, több mint két évi frigy után, néhány, az ördögtől felbujtatott gonosz ember tanácsára törvényes nejét az ország s a vallás szégyenére — elkergette.
•     A püspökök a pápai követtel Accontiussal egyetértőleg a dolgot eligazítani akarták, mindazonáltal a pápa jóváhagyása nélkül nem merték; felkérték tehát ő szentségét, hogy nyilvánítsa akaratát ez irányban.

A pápa e jelentés alapján kinyilatkoztatta, hogy a házasság mint törvényes fel nem bontható ; meghagyta az ifjabb királynak, hogy az eltaszított nejével ismét együtt éljen. Nem tudjuk, vajon Béla hajtott-e már most a pápa parancsára, avagy talán átlátott az udvari kamarilla szövevényes hazugságain; tény, hogy a pápa kívánságának eleget téve, eltaszított nejét jogaiba visszahelyezte. Ez a körülmény az atya és fiu közt volt feszült viszonyt nyilt ellenségeskedéssé növelte. András, a ki menyétől minden áron megszabadulni óhajtott volna, úgy vette a dolgot, mintha Béla eljárásával határozottan ellenszegülne atyjának és királyának ; olyan magatartást tanúsított hát Bélával szemben, hogy a herczeg tanácsosnak tartotta saját maga és neje érdekében, hogy a vele rokonságban lévő Lipót osztrák herczeghez meneküljön.

Bélának a pápával szemben tanúsított engedelmessége eredményezte, hogy Honorius már most Béla párthíveit istápolta s minden áron rajta volt, hogy az atyát fiával kibékítse. Ez okból egymást éri az a sok levél, melyeket a pápa tekintélyesebb férfiaknak irt. 1224. márczius 12-én válaszol a királynak a szerémi főesperes utján küldött levelére. Megígéri, hogy szigorúan lép fel a rendbontók és ellenesei ellenében s mindent elkövet, hogy csend és rend legyen; hasonló értelemben ír Bélának is, hogy az atyai hatalomnak vesse alá magát s akadályozza meg, hogy az ő vagy párthívei kedvéért az ország nyugalma megzavartassék, veszélyeztetve legyen, ugyanilyen értelemben ír Béla híveinek is. András se vegye azért rossz néven, hogy fia pápai parancsra nejét visszafogadja; tegyen szelíd atyaként ő is így fiával. Honorius még tovább is ment, amennyiben ugyanazon a napon az esztergami érseket sürgősen felhívja, hogy vigyázzon arra, hogy a király és fia közt a békét senki se zavarja meg ; Lipót osztrák herczegnek pedig szívére kötötte, hogy Bélát az atyja irányában engedékenységre és alázatra késztesse.A pápa fáradozása nem maradt eredmény nélkül. Béla 1224. deczember 24-én — akkor már itthon volt — megjutalmazza néhány hívét s ettől fogva számos okiratot állított ki mint társkirály és mint Horvát- s Szláv- ország herczege. A nagy családi civódásnak vége szakadt, s ha itt-ott, hébe-hóba mutatkoztak is egyenetlenkedések az atya és fia között, nem öltöttek nagyobb mértéket, mint 1220— 1224-ben. A fiatal társkirálynak az 1225 és 1235 közötti tíz évéről nagyon kevés okirat tartalmaz pontos adatokat. Semmi kétség, hogy Béla teendője nemcsak Horvátország és Szlavóniára terjedt ki, hanem amióta Kálmán herczeg kapta meg e tartományokat, társkirályi minősége mindinkább előtérbe lépett, nevezetesen minden külföldi, különösen pedig katonai vállalatban résztvett. E tekintetben Bélának 1235-ben kelt okirata képezi a fő forrást. Béla ez okiratában ifjúkori bajtársának, az előttünk már ismeretes szentgróti Dénesnek bokros érdemeiért a tapolcsányi birtokot adományozza. Minthogy Béla e helyütt határozottan hangsúlyozza, hogy Dénes attól fogva, hogy 1217-ben Steinba kísérte, mellette nőtt fel és saját szemével látta eredményes tevékenységének bizonyítékait: teljesen jogosult azon állításunk, miként Dénes akcióiban Béla is résztvett.


1225. július 15-én Bélához, mint „juvenis rex"-hez fordul Honorius pápa azzal a felhívással, hogy a II. András idegenkedése következtében azt a kárt, melyet az ország vallott, tőle telhetőleg tegye jóvá. IX. Gergely pápa 1229. márczius 21-én köszönetet mond neki, hogy a kunokat a kereszténységnek megnyerte s e körül fáradozott. Ez időtájt foglalkoztatja Bélát az évek hosszú sora óta, atyjának könnyelműsége következtében elpocsékolt koronajószágok megvizsgálása és tényleges értéküket kutatja. Amennyiben megokolatlannak tartja, revocálja s a korona részére visszaveszi; segítségére van e részben egy biró-collegium, melynek tagjai Kálmán herczeg (András herczegről soha sincs emlités) s a legelőbbkelő országnagyok. Andrásnak az ad hoc menesztett pápai követ, János praenestaei püspök kezébe le kellett tennie az esküt, hogy a törvényeket és rendeleteket megtartja s az ország bajain segít. Minthogy azonban a pápa maga se bízott valami nagyon András esküjében, Béla, Kálmán és Angelos János herczegeknek, továbbá a legnagyobb méltóságviselőknek is le kellett tenniük a kezességi esküt. Béla 1233. augusztus végén tette le. A követ egyszersmind felhasználta az alkalmat, hogy Bélát is megeskesse, miként az eretnekeket, úgyszintén az ismaelita vagy zsidó vallásra áttért keresztényeket a katolikus egyháznak visszahódítja.  A pápa beavatkozása azonban eredmény nélkül maradt, mert András, alig hogy a belbéke helyreállott, máris háborúba bocsátkozott II. Frigyes osztrák-stiriai herczeggel.


András, jóllehet már 60 éves volt és két nejét már eltemette, mégis örökké csak a nők után sóvárgott; ennek az lett a következése, bogy 1234. május 14-én VII. ferrarai őrgrófnak szép, fiatal unokahúgát, Beatrixet, harmadik nejeként magával hozta haza. Ez az új házassága pedig újabb zavarokat idézett elő az országban és a királyi családban. Nem tekintve azt, hogy Andrásnak jövedelme akkoron egyedül magára is kevés volt, a fiatal királyné pedig szépségén és ifjúságán kívül nem hozott egyebet férje házához, az olasz kíséretének tett ajándékok pedig iszonyú összeget nyeltek el, magának az ifjú királynénak biztosított összeg is egymaga elegendő volt arra, hogy az amúgy is zilált pénzügyi viszonyokat teljesen tönkretegyék. András ez okból esküiről megfeledkezett s hogy a pénzügyi kalamitásoktól megszabaduljon, újból törvénytelen s erőszakos eszközökhöz folyamodott; megmagyarázható ebből, hogy — mivel Beatrixxel kötött házassága még csak politikai haszonnal se kecsegtetett — a közvélemény az öreg királynak új házasságát illetőleg nem nyilatkozott kedvezőleg s amint rendesen történni szokott, még az ártatlan Beatrixre is bosszankodtak.

Másrészt azonban az ifjú királynénak a közvéleménynél sokkal félelmetesebb ellenségei akadtak mostoha fiai: Béla és Kálmán herczegek személyében, mert mind a ketten tartottak attól, hogy az ezen házasságból eredhető sarj az ő és gyermekeik érdekeit sértheti. A királyi családban a feszült viszonyt úgy szólván egyedül az ifjabb királyné, Mária táplálta. Ő már megszokta, hogy Jolánta halála óta az ország első hölgyének tekintsék s az elhalt királyné jövedelmét valószínűleg ő húzta ; ő, aki oly rátarti volt császári származására, sehogyse tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy vele szemben elsőbbsége legyen a tőle gyűlölt latin fajból származó fiatalabb, szegény, alig számbavehető őrgrófcsaládjabeli Beatrixnek, a kinek javára az öregebb királyné jövedelméről lemondania kellett. Ezenkívül, akkor már több leánya lévén, nagyobb volt a háztartása is s mert se neki, sem pedig Kálmán nejének, Salomenek nem volt fiúgyermeke, elszörnyülködött arra a gondolatra, hogy idővel tán még a gyűlölt olasz nőnek az utódjai is szert tehetnek a férje koronájára. E családi keserűségek Beatrixet — természetszerűleg — Béla elleneseinek a táborába kergették s ezáltal, továbbá, mert az általánosan gyűlölt Dénes nevű nádort (valószínűleg Ompud fiát) pártfogolta, az ország nagy részének az ellenszenvét keltette fel maga iránt; sőt még azzal is gyanúsították, hogy a nádorral tiltott szerelmi viszonya van. A királyi család tagjai közül egyedül Salomeval, Kálmánnak nejével volt — állítólag — jó lábon; ez utóbbi, gyermektelen és anyagilag biztosítva lévén, mindenesetre kevésbé visszataszító magaviseletet mutathatott. E körülményt abból következtethetjük, hogy az életvidor Beatrix a vele egykorú Salomet meg akarta nyerni, hogy összes mulatságaiban vele együtt vegyen részt.  A királyi családban nagyon feszült volt a helyzet, mígnem II. Andrásnak 1235-ben bekövetkezett halála hirtelen egészen más irányt adott a viszonyoknak.


Alig hogy örök nyugadalomra helyezték Andrásnak tetemeit, a királyi várban olyan jelenet játszódott le, melynek utókövetkezései sok évnek letelte után is feltűnő módon jelentkeztek. A bosszúvágyó Máriának — férje korláttalan úrrá levén — legsürgősebb dolga az volt, hogy mindent megkísértsen a fiatal özvegy, Beatrix, ellen. Legelsőbben is azt a régi magyar szokást, hogy a gyermektelen királynék férjük halála után Magyarországot elhagyni kötelesek, kellő szigorral újra felelevenítették Beatrixxel szemben. Erre az özvegy az egyházi és világi nagyok előtt kijelentette, hogy áldott állapotban van. Helyzetének megrosszabítására ennél kellemetlenebbül ható dolgot ki se találhatott volna; hisz ettől félt a legjobban Béla neje. Erre Béla az özvegyet nyomban biztos őrizet alá helyezte. Ekkor azonban a szorongatott nőnek mentő gondolata támadt. Frigyes császárnak jelenlévő, a temetési ünnepségekben résztvett követei éppen készülődtek már az elutazásra, midőn egy reggel Fülöp, az elhalt királynak olasz házi orvosa titokban megjelent náluk és sürgősen felkérte, hogy elutazás előtt mindenesetre menjenek a megözvegyült királynéhoz, mert fontos, a császárra vonatkozó közlendői vannak számukra. E titokban rendezett összejövetel alkalmával feltárta a siránkozó királyné szorongatott szívét a követség: előtt, lefestette ártatlan, siralmas helyzetét s összetett kézzel esdekelt, hogy szabadítsák ki ellenségeinek karmai közül. A küldöttség meg is ígérte. Mialatt a követség az új királynénál tette a búcsúlátogatást, az özvegy királyné férfiruhába öltözködve a vár udvarán, a követségre várakozó személyzethez csatlakozott, lóra ült s az elutazó követséggel gyorsan tova száguldott. így menekült Németországba s Werda, thüringiai városkában szülte az utószülött István herczeget, III. András magyar királynak az atyját. Tehát Mária lett az egyedüli magyar királyné.


Az új királynak első kormánycselekedete az volt, hogy bosszút állott azokon, a kiknek tanácsára az öreg király harmadszor is megnősült. Alig hogy másodszor megkoronáztatta magát (1235. október 14-én),  az öreg királynak néhány hívét bebörtönöztette, mire igen sokan önkéntes számkivetésben kerestek menedéket. Legrosszabbul járt azonban Andrásnak utolsó nádora : Dénes, ezt szeme fényétől megfosztatta.