A Stabat Mater Dolorosa az egyik legtöbbet énekelt középkori himnusz, melyet – bár szerzősége vitatott – leginkább Jacopone da Todi-nak tulajdonítanak. Pergolesi 1736-ban komponált remekművének hallatán a zeneszerzők nem szívesen vállalkoztak a szöveg újabb megzenésítésére. Így volt ezzel Gioacchino Rossini is, aki a könnyed hangvételű olasz operáiról vált híressé. Zsenialitásáról és különc természetéről árulkodik, hogy 37 évesen fejezte be 38-dik operáját, s bár 76 évet élt, nem írt több színpadi művet. 1831-ben egy spanyol útja során találkozott Don Manuel Fernandez Varela gazdag, madridi nemessel, tőle kapta a Stabat Mater megrendelését. Némi vonakodás után végül egy gyémántokkal kirakott arany tubákosszelencéért elfogadta a felkérést.

A munka során derékzsába kínozta, ezért – rá jellemző – könnyedséggel a darab felének elkészítését Tadolini nevű barátjára bízta. Emiatt sem engedte, hogy a mű nyomtatásban megjelenjen. Később vitába, sőt perbe keveredett egy francia kiadóval, így kénytelen volt a Tadolini által készített részeket is megkomponálni.
 

A Stabat Mater párizsi bemutatását 1842. január 7-én nagy érdeklődés övezte, s azonnal átütő sikert aratott. A kritikusok mindössze a vallásos karakter jelenlétét hiányolták – különösen azoknál a részeknél, ahol a gyászos szövegek fölé Rossini sajátos operastílusában könnyed, életvidám dallamokat komponált. Ez abból adódott, hogy fontosabbnak tartotta a zenei formák tökéletességét, mint a szöveg tartalmának zenei leképezését. Heinrich Heine szerint, aki a bemutatón személyesen vett részt, Rossini csodálatos muzsikája még arra is képes, hogy „a kereszthalál borzalmait enyhítse”.