.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
 |
Bemutatkozik Horváth Csaba koreográfus-rendező,
a Koronázási szertartásjáték új alkotótársa.
Sok kislányt annyira elbűvöl a balerinák látványa, hogy azonnal táncosnők szeretnének lenni. Hogy van ez a kisfiúknál?
Nagyon szerettem a zenét, ezzel együtt egészen fiatalon megszerettem a táncot is. Néptáncosként kezdtem Veszprémben, a Szilágyi Erzsébet Általános Iskolában. 1983-ban, amikor elvégeztem az általános iskolát, jelentkeztem az Állami Balettintézetbe, a mai Magyar Táncművészeti Főiskolára, néptánc tagozatra. Felvételt nyertem, ezzel indult a pályám.
Mit jelent Önnek a tánc?
Elsősorban a tánc színpadi formájával foglalkozom. Olyan kifejezőeszköz, ami képes konkrét és elvont dolgokat egyaránt megvalósítani. A zenével együtt olyan művészi szintet tud mutatni, olyan elvont költői magasságokat tud megérinteni, ami kevés önkifejezési eszközzel érhető el. Legerőteljesebb funkciója a boldogság keresése, a boldogság megtalálása és a közösségteremtő erő. Az emberek olyan lelki állapotban kerülnek közel egymáshoz a tánc örömén keresztül, ami a reális életben elég nehezen valósulhat meg.
Hogy lett táncosból koreográfus-rendező?
Miután elvégeztem a balettintézetet, a Honvéd Együttesbe kerültem. Az ott töltött néhány év alatt szólótáncosként dolgoztam, de már akkor is nagyon érdekelt a zenei ihletésű komponálás. Ha hallottam egy olyan erős zenét, ami megérintett, rögtön elképzeltem, hogyan tudnám színpadi formába önteni, hogy tudnám megjeleníteni ezt a hatást a táncon keresztül a színpadon. Így kezdtem el szépen lassan koreografálgatni a Tranzdanz, majd a Sámán Színház művészeként. Először kisebb dolgokat, kettősöket, fél órákat, később egyre komolyabb, nagyobb lélegzetű produkciókat hoztam létre. Nyolc évig voltam a Közép-Európai Táncszínház művészeti vezetője, az volt a legaktívabb, legtermékenyebb koreográfusi időszakom.
Idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az első színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező osztály, melynek Ön volt az osztályfőnöke.
A gyerekek most bontogatják a szárnyaikat. Azt gondolom, hogy az elmúlt öt évben olyan alaptudást szereztek meg, amivel akár rendezőként vagy alkotóként, akár előadóművészként sikeresek lehetnek a pályájukon. Azt szerettük volna elérni, hogy nyitottak legyenek és igyekezzenek megtanulni, megvalósítani a kortárs formákat, a modern színház nyelvét.
Egyre felkapottabb a „fizikai színház” kifejezés.
Szeretik fizikai színháznak nevezni, én inkább színháznak nevezném, ahol jelen van a tánc, a szöveg, a zene, a vizualitás. A komponálás összetett dolog. Számomra olyan egy színházi színpad, mint egy élő partitúra. Nagyon sok mindenre kell figyelni. Fontos, hogy az ember hogy kezeli a szöveget, mennyire épít a szöveg zeneiségére, mennyire pulzál a tér, hogyan működik a ritmikája, milyen viszonyba kerülnek egymással a szereplők és ennek milyen formája van… Amit leginkább gyakorolni kell az az, hogy ezeket a színpadi eszközöket milyen arányban használjuk ahhoz, hogy egy teljes egész, egy műalkotás megszülessen. Vannak olyan pillanatok, illetve jelenetek, ahol egyáltalán nem kell a fizikumokkal dolgozzunk, máskor viszont erőteljesebben szükség van rá. Játék az arányokkal. Nagyon izgalmas játék.
Amiben a Forte Társulat már profi. Előfordult, hogy a sajátos stílusuk miatt akadályokba ütköztek?
Egyik út sem volt zökkenőmentes, de szerintem ez normális. Voltak kísérleteink. A társulat magja már hét éve együtt dolgozik, félszavakból is megértjük egymást, de még mindig tudunk egymásnak meglepetést okozni. Hiszem, hogy a formán keresztüli ábrázolás a legerősebb hatás az élő színházban.
2012-ben új fejezet indult a Vörösmarty Színház életében, hiszen létrejött a tánctagozat, melynek Ön a vezetője. Hogy tetszik a székesfehérvári élet?
Nagyon jó élményeim vannak. Ebben az évadban csináltam két alkalmazott koreográfiát, a Lear királyhoz, illetve a Mester és Margaritához. Saját nagyszínpadi rendezésem Móricz Zsigmond Pillangója. Ezen kívül közel tíz alkalommal játszottuk a Forte Társulattal a Nagy füzet című előadásunkat a Pelikán Kamaraszínházban. Azt gondoltam, hogy a közönség sokkal merevebb lesz az előadások láttán, de legnagyobb meglepetésemre rengeteg pozitív visszajelzést kapok, amitől megkönnyebbülök és nagyon jó érzéssel tölt el.
A Koronázási szertartásjáték új alkotótársaként milyen feladatok várnak Önre?
Nagyon izgalmas téma Szent László legendája, érdekes, hogy mennyi keleti vonatkozása van. A rendező, Szikora János is kérte, hogy keleti hangulatú legyen a szertartásjáték. Majoros Róberttel, az Alba Regia Táncegyüttes vezetőjével a mozgásért, a koreográfiáért felelünk. Itt főleg tömegjelenetek vannak, nekem a tömegeket kell mozgatnom, illetve egy-egy kamarajelenetet kell megkomponálnom. A harci jelenetek, a verekedések megrendezésében Feith Zoltán, fiatal táncos-koreográfus kollegám is segít. Ő sokat dolgozott cirkuszosokkal, kaszkadőrökkel, nagyon jó mozdulatkészlete van az ilyen típusú jelenetekhez.
Nagyon szerettem a zenét, ezzel együtt egészen fiatalon megszerettem a táncot is. Néptáncosként kezdtem Veszprémben, a Szilágyi Erzsébet Általános Iskolában. 1983-ban, amikor elvégeztem az általános iskolát, jelentkeztem az Állami Balettintézetbe, a mai Magyar Táncművészeti Főiskolára, néptánc tagozatra. Felvételt nyertem, ezzel indult a pályám.
Mit jelent Önnek a tánc?
Elsősorban a tánc színpadi formájával foglalkozom. Olyan kifejezőeszköz, ami képes konkrét és elvont dolgokat egyaránt megvalósítani. A zenével együtt olyan művészi szintet tud mutatni, olyan elvont költői magasságokat tud megérinteni, ami kevés önkifejezési eszközzel érhető el. Legerőteljesebb funkciója a boldogság keresése, a boldogság megtalálása és a közösségteremtő erő. Az emberek olyan lelki állapotban kerülnek közel egymáshoz a tánc örömén keresztül, ami a reális életben elég nehezen valósulhat meg.
Hogy lett táncosból koreográfus-rendező?
Miután elvégeztem a balettintézetet, a Honvéd Együttesbe kerültem. Az ott töltött néhány év alatt szólótáncosként dolgoztam, de már akkor is nagyon érdekelt a zenei ihletésű komponálás. Ha hallottam egy olyan erős zenét, ami megérintett, rögtön elképzeltem, hogyan tudnám színpadi formába önteni, hogy tudnám megjeleníteni ezt a hatást a táncon keresztül a színpadon. Így kezdtem el szépen lassan koreografálgatni a Tranzdanz, majd a Sámán Színház művészeként. Először kisebb dolgokat, kettősöket, fél órákat, később egyre komolyabb, nagyobb lélegzetű produkciókat hoztam létre. Nyolc évig voltam a Közép-Európai Táncszínház művészeti vezetője, az volt a legaktívabb, legtermékenyebb koreográfusi időszakom.
Idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az első színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező osztály, melynek Ön volt az osztályfőnöke.
A gyerekek most bontogatják a szárnyaikat. Azt gondolom, hogy az elmúlt öt évben olyan alaptudást szereztek meg, amivel akár rendezőként vagy alkotóként, akár előadóművészként sikeresek lehetnek a pályájukon. Azt szerettük volna elérni, hogy nyitottak legyenek és igyekezzenek megtanulni, megvalósítani a kortárs formákat, a modern színház nyelvét.
Egyre felkapottabb a „fizikai színház” kifejezés.
Szeretik fizikai színháznak nevezni, én inkább színháznak nevezném, ahol jelen van a tánc, a szöveg, a zene, a vizualitás. A komponálás összetett dolog. Számomra olyan egy színházi színpad, mint egy élő partitúra. Nagyon sok mindenre kell figyelni. Fontos, hogy az ember hogy kezeli a szöveget, mennyire épít a szöveg zeneiségére, mennyire pulzál a tér, hogyan működik a ritmikája, milyen viszonyba kerülnek egymással a szereplők és ennek milyen formája van… Amit leginkább gyakorolni kell az az, hogy ezeket a színpadi eszközöket milyen arányban használjuk ahhoz, hogy egy teljes egész, egy műalkotás megszülessen. Vannak olyan pillanatok, illetve jelenetek, ahol egyáltalán nem kell a fizikumokkal dolgozzunk, máskor viszont erőteljesebben szükség van rá. Játék az arányokkal. Nagyon izgalmas játék.
Amiben a Forte Társulat már profi. Előfordult, hogy a sajátos stílusuk miatt akadályokba ütköztek?
Egyik út sem volt zökkenőmentes, de szerintem ez normális. Voltak kísérleteink. A társulat magja már hét éve együtt dolgozik, félszavakból is megértjük egymást, de még mindig tudunk egymásnak meglepetést okozni. Hiszem, hogy a formán keresztüli ábrázolás a legerősebb hatás az élő színházban.
2012-ben új fejezet indult a Vörösmarty Színház életében, hiszen létrejött a tánctagozat, melynek Ön a vezetője. Hogy tetszik a székesfehérvári élet?
Nagyon jó élményeim vannak. Ebben az évadban csináltam két alkalmazott koreográfiát, a Lear királyhoz, illetve a Mester és Margaritához. Saját nagyszínpadi rendezésem Móricz Zsigmond Pillangója. Ezen kívül közel tíz alkalommal játszottuk a Forte Társulattal a Nagy füzet című előadásunkat a Pelikán Kamaraszínházban. Azt gondoltam, hogy a közönség sokkal merevebb lesz az előadások láttán, de legnagyobb meglepetésemre rengeteg pozitív visszajelzést kapok, amitől megkönnyebbülök és nagyon jó érzéssel tölt el.
A Koronázási szertartásjáték új alkotótársaként milyen feladatok várnak Önre?
Nagyon izgalmas téma Szent László legendája, érdekes, hogy mennyi keleti vonatkozása van. A rendező, Szikora János is kérte, hogy keleti hangulatú legyen a szertartásjáték. Majoros Róberttel, az Alba Regia Táncegyüttes vezetőjével a mozgásért, a koreográfiáért felelünk. Itt főleg tömegjelenetek vannak, nekem a tömegeket kell mozgatnom, illetve egy-egy kamarajelenetet kell megkomponálnom. A harci jelenetek, a verekedések megrendezésében Feith Zoltán, fiatal táncos-koreográfus kollegám is segít. Ő sokat dolgozott cirkuszosokkal, kaszkadőrökkel, nagyon jó mozdulatkészlete van az ilyen típusú jelenetekhez.
...
...
...
...
...
...
Horváth Csaba az idei Ördögkatlan Fesztivál díszvendégeként néhány napig igazoltan távozik Székesfehérvárról, de már az első próbákon látott koreográfia-részleteivel is lenyűgözött mindenkit.
Gyöngyösi Tímea
