Bár elenyésző a szülővárosom, Komárom és az ősi magyar koronázóváros, Székesfehérvár közti földrajzi távolság, egyéb teendőim az előző években meggátoltak abban, hogy megtekinthessem a Koronázási Ünnepi Játékok csúcspontjának számító Koronázási Szertartásjátékot. Ezért is idén nagy örömmel fogadtam Székesfehérvár városvezetése és a Vörösmary Színház hivatalos meghívását, ami számomra lehetővé tette e hiány pótlását.

Mi tagadás, a Koronázási Szertartásjáték kapcsán a Pozsonyban 2002 óta zajló Koronázási Ünnepségekhez hasonló produkcióra számítottam. Az utóbbi, hagyományosan június végén megrendezendő ünnepségnek minden évben a hajdanán Pozsonyban megkoronázott 18 magyar király, királynő és királyné “újrakoronázása” a központi eleme, csupán a koronás fő személye változik évről évre. Idén, az esemény 275. évfordulóján a szervezők Mária Terézia pozsonyi koronázását keltették életre, több mint kétszáz korhű ruhákba öltözött, többnyire amatőr színész közreműködésével. A színészek által megtestesített koronázási menet a pozsonyi várból indult, és végighaladt a koronázási menetek eredeti útvonalán, egyebek mellett érintve a Kapucinusok utcáját és a Mihály-kapu utcát is. A koronázás után az újdonsült “királynő” kíséretével kivonult a Fő térre, ahol lovaggá ütötte aranysarkantyús vitézeit, majd ugyanott letette az ünnepélyes esküjét és “alattvalói” között szétosztott ezer, bronzból vert koronázási emlékérmet.
A kísérőrendezvényeknek köszönhetően a korabeli kézművesek piacán nézelődhettek a látogatók, megkóstolhatták Mária Terézia udvari borát, a récsei kékfrankost, továbbá a város korabeli történelmi jellegzetességeit bemutató közös sétákon, utcai harcbemutatókon, népünnepéllyel párosuló ökörsütésen, a Szent Korona Kórus templomi koncertjén és tűzijátékon vehettek részt. A koronázási eseményt tíz év szünet után ismét a Pozsony óvárosában, a Fő téren lévő jezsuita templomban rendezték meg. Az első években a ceremóniát az eredeti helyszínen, a Szent Márton-dómban, ismertebb nevén a koronázó templomban tartották, majd azt áthelyezték a Fő térre, ahol az a szélesebb közönség számára is látható volt. A mintegy ötszáz fő befogadására alkalmas jezsuita templomban zajló ceremóniát a Fő téren elhelyezett kivetítőn is követni lehetett.

Úgy érzem-gondolom, hogy a székesfehérvári Koronázási Szertartásjátékon jóval többet kaptam, mint az ecsetelt pozsonyi rendezvényen. Megérkezésünkkor már maga a hely szelleme, a genius loci magával ragadott. Sajátos érzések kerítettek hatalmukba a hajdani Nagyboldogasszony Bazilika, azaz a magyar királyok koronázási templomának romjai fölé épített, óriási alkalmi színpad és a 2500 fős nézőtér láttán. Bár a Nemzeti Emlékhelynek nyilvánított Középkori Romkertben már korábban is jártam, ám vélhetően a különleges alkalommal párosuló várakozás izgalma és a páratlan megvilágítás egyedülálló élményt ígért.
 

Mivel kiruccanásom előtt alaposan tanulmányoztam II. (Vak) Béla életét és korát, kíváncsian vártam, hogy a felvidéki Érsekújvárról származó címszereplőnek, Száraz Dénesnek miként sikerül majd „életre keltenie“ a fénytől gyermekként megfosztott, esendő, olykor a fojtogató gondok elől alkoholmámorba menekülő, mégis az erőskezű neje segítségével sikeres, sorsfordító uralkodóvá váló, s az Árpád-ház folytonosságát biztosító II. (Vak) Bélát. Nem csalódtam: az általam korábban tehetséges műkedvelő színjátszóként megismert fiatalember időközben érett, felkavaró érzések és magvas gondolatok tolmácsolására, illetve II. (Vak) Béla királyi arcának megrajzolására is felettébb alkalmas színművésszé formálódott. Színházrajongóként valószínűleg mély átérzéssel párosuló színészi játékából (akárcsak az általam ugyancsak nagyrabecsült színésztársai játékából) még többet kaptam volna akkor, ha nem a színpaddal szemben, hanem a közelebb levő oldalsó ülőhelyek egyikét választottam volna. Valamit valamiért – alapon így azonban a közönséget érő összhatást teljes egészében élvezhettem. A grandiózus díszleteken, a keleti gyökereinkre utaló jelmezeken és korszerű látványtechnikai elemeken kívül időutazásunk hangulatfokozását kiválóan szolgálták a színpadon egymást váltó tehetséges színészek, táncosok, harcművészek, valamint a máig fülemben csengő kórusbetétek. Külön örvendetesnek tartottam szent királyaink közel öt méter magas óriásbábokkal történő felelevenítését, amihez hasonlóban másutt még sosem volt részem. Nem túlzás azt állítanom: mindezeknek, illetve a tájainkon is nagy tiszteletnek örvendő Szikora János színházigazgató-rendező mindezen eszközök, hatások jó érzékű, arányos adagolásának köszönhetően egy pillanatnyi üresjáratban sem volt részem, s az ünnep már egy héttel a jeles dátum előtt beköltözött a szívembe. Ráadásul a produkció alkotói által felhasznált hiteles középkori források jóvoltából  a legendás magyar király konfliktusokkal és szenvedélyekkel teli életével, korával és megkoronázásával kapcsolatos ismereteimet is gyarapíthattam. Mindehhez édes hab volt a tortán az előadás után általam szemrevételezett, Európa legnagyobb mozgó történelmi képregényét bemutató Fény utca.
Míg tehát Pozsonyban inkább csak egy rítus – a koronázási szertartás részese lehettem, a Székesfehérváron látott oratorikus mű jóval több volt, mint a hajdani szertartás felelevenítése és a történelmünk nagyszerű korszaka előtti tiszteletadás. Az előadás során percről percre, megannyi téglaként fokozatosan épült fel szívemben-lelkemben (vélhetően nem csak az enyémben) az egykori koronázási bazilika. Egészséges magyarságtudatomat tovább erősítve, mintegy sugallva: az anyaországból a történelem viharai során kirekesztett sorstársaimmal együtt évről évre visszahív-visszavár. Addig is mindezért nagy-nagy köszönet, Székesfehérvár, további hasonló nagy sikereket kívánok, Vörösmarty Színház!