Idén állították fel hetedik alkalommal a székesfehérvári koronázó templom romjai felett azt a szabadtéri színpadot, ahol immár hagyományszerűen kelnek életre az Árpád-házi királyok, hogy körbevezessék a nézőket a magyar történelem jól vagy kevésbé ismert időszakain. 2019-ben a “második honalapítóként” emlegetett uralkodó, IV. Béla koronázása, apjához és gyerekeihez fűződő viszonya, személyes és családi tragédiája került a folytatásos előadássorozatnak a középpontjába.

A Koronázási Szertartásjátékot nem nagyon lehet klasszikus színházi előadáshoz hasonlítani. Megvannak benne a színházi elemek és formák, mégis közelebb áll a hagyományőrzök játékához, egy élő történelemidézéshez, mintsem egy színdarabhoz. A színpad három oldalán elhelyezett nézőtér miatt hamar hozzá kell szokni ahhoz, hogy a színészek nem egy esetben nekünk háttal vagy féloldalt állva játszanak, hiszen minden szögből látnia kell őket a közönségnek. Azzal, hogy nem frontális, egyirányú a színpadkép, mondhatni körbejárható, sokkal szabadabb a koreográfia és a színészek mozgása. Nem azt érezzük, hogy faltól falig játszanának, hogy ami oldalt van, az már nem része a díszletnek, hiszen bárhova is lépnek, az túlzás nélkül maga a történelem.
Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója ezúttal is vegyítette a legkülönfélébb technikákat, felváltva figyelhettük a színpadot betöltő látványos koreográfiákat és a kivetítőre kiemelt feszült arcokat, drámai pillanatokat, miközben a narrátor segítette a nézőket eligazodni a “történelem viharában”. Sok helyzetet és eseményt nem is a színészek vagy a díszlet, hanem a mesélő teremtett meg, és megannyi természetfilmsorozat után bátran kijelenthető, hogy erre a szerepre Mihályi Győzőnél alkalmasabb embert keresve sem lehetne találni. Az ő tolmácsolásában kaptunk behatóbb képet arról, mi is történik a színpadon, így a jelenetek a kevés színész-beszédtől még dinamikusabbak, élőbbek lettek, hiszen tényleg olyan volt így az egész, mintha korabeli felvételeket, egy dokumentumjátékfilmet néztünk volna a szabad ég alatt.

Az idei előadás főszerepét, az uralkodót Lábodi Ádám játszotta, feleségét Kubik Anna keltette éltre. Bár hozzájuk képest kevesebb időt töltött a színpadon, kiemelkedő alakítást nyújtott Varga Lili, aki a később szentté avatott Margit bőrébe bújt. Apácaklastromi jelenetei, illetve áhitatos pillanatai kivételesen hitelesek voltak, és amilyen kicsinek és törékenynek tűnt, olyan erővel töltötte be a hatalmas, minden irányba szabad színpadteret.
A hetedik Koronázási Szertartásjáték nem csak technikai megoldásaiban és rendezésében volt kreatív, lenyűgöző volt Horváth Csaba koreográfiája, ahogy mindössze pár emberrel és egy hatalmas fekete lepellel képes volt megidézni a tatárjárás iszonyatos, mindent és mindenkit maga alá gyűrő, megfékezhetetlen erejét. Ahogy a magyar lovagokat sorra nyelte el a lüktető feketeség, hogy végül a közönséghez igen közel simuljon el, mint a tenger egy vihar után, az egészen briliáns volt. Sághy Tamás Batu kánja a maszknak köszönhetően, az éji sötétben kellően rémisztő volt, ahogy szinte rezzenéstelenül lépdelt egyre közelebb a nézőkhöz.

Az idei Szertartásjáték úgy ért véget, mint egy sorozat epizódja, néznénk tovább, és kétség sincs afelől, hogy az alkotók pontosan innen és ilyen színvonalon folytatják jövőre. Ha tehetitek, 2020-ban ne maradjatok le arról, ahogy Székesfehérvár emlékhelyén, a szabad ég alatt életre kel a magyar történelem.