A rendező a színészekkel a premier tapsrendjében (középen).
 

Jubileumi év az idei: Szikora János ötödik alkalommal idézi meg egy nagy királyunk életét és megkoronázását a Nemzeti Emlékhelyen, Magyarország egyik legnagyobb épített szabadtéri színpadán. III. Béláról, és a 2017-es Koronázási szertartásjáték újdonságairól beszélgettünk.
 

III. Béla életpályáját megfigyelve nem egy akciódús történet tárul elénk. Mi az, ami mégis izgalmassá teszi őt, mit érdemes megragadni az életéből?

Sz.J.: A legfontosabb fogódzó az volt, hogy annak az embernek, akinek az élete – a külső szemlélő számára – nem bővelkedett látványos mozzanatokban, nem feltétlenül igaz ez a belső világára is. Béla egy olyan életutat járt be, amelyben meghatározó élmények voltak a testvérviszályok, az apahiány, az anyával való súlyos konfliktus, a szeretethiány. Egy ilyen emberben valószínűleg nagyon sok minden zajlik belül, ami nem tartozik másra, mégis ott munkál a lélek mélyén, és formálja a személyt. Úgy képzelem, hogy működött benne egy rendkívül erős kiegyensúlyozó képesség, egyensúlyba tudta állítani a szélsőségeket. Ennek köszönhető, hogy képes volt uralkodni azokon a belülről feszítő, kínzó konfliktusokon, amik az apahiányra, a testvérviszályra és az anyai szeretet hiányára vezethetőek vissza.

A Szertartásjáték egyik idei újítása a cirkuszművészek bevonása. Honnan jött az ötlet, hogy cirkuszi elemekkel lehetne színesíteni az előadást?

Sz.J.: Az utóbbi időben létrejött egy új művészeti ág, az úgynevezett újcirkusz. Ez több, mint látványos mutatványok sorozata: ezeket a fizikai trükköket a cirkuszművészek valamilyen dramatikus szituációba csomagolják, így a cirkuszi elemek is színházszerűvé válnak. Már egy ideje érdekelt ez a műfaj, a Szertartásjátéktól függetlenül is. Ennek az érdeklődésnek volt köszönhető, hogy Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója meghívott egy új előadásukra. Akkoriban már javában készültem a Szertartásjátékra, és volt bennem egy hátsó gondolat, hogy hátha látok valamit, amit tudok majd hasznosítani. Mindjárt az első számban feltűnt valaki egy nagy vaskarikával, amivel hihetetlen kunsztokat hajtott végre. Megtudtam Pétertől, hogy ez a szerkezet a halálkerék. Megragadott, és elkezdte mozgatni a fantáziámat, hogy a halálkerék olyan, mintha annak a metaforája lenne, amikor valaki hatalomra kerül. Elgondolkodtattak az ugrókötelesek is: könnyen kötöttem őket a hatalmat kezében tartó, és az embereket láthatatlan szálakon ugráltató diktátor képzetéhez. A légtornászok lélegzetelállító mutatványáról pedig az angyalok jutottak eszembe, illetve azok a korai ábrázolások, amelyeken a magyar koronát angyalok tartják. Így tehát az általam látott cirkuszi előadásban felfedeztem három olyan elemet, amely a látvány erejével, túlmagyarázás nélkül, mégis nagyon tisztán fejezi ki azt, amit szeretnék láttatni. Ezen a színpadon nagyon fontos szerephez jut a látvány - nem csak mint dekoráció, hanem mint üzenetet közvetítő eszköz is.

Milyen tényezők játszottak közre a szereplők kiválasztása során?

Sz.J.: Amikor kialakult a forgatókönyv, elkezdtem képzeletben lapozgatni azt a képeskönyvet, amit őrzök a színészekről, akikkel valaha együtt dolgoztam. Két figura esetében nem kellett sokat kutakodnom: az egyik Hirtling István volt, a másik Trokán Péter. Ők szorosan összetartozó figurák a történetben, hiszen Manuel császár III. Béla pótapja volt. Nem született fiúgyermeke, Béla pedig egy olyan fiatalember volt, akit minden férfi szívesen választott volna fiának. Imponáló külső adottságokkal rendelkezett, ugyanakkor rendkívül intelligens és szellemileg is vonzó személyiség volt, mondhatni a tökéletes férfi. Manuel azonban nem minden hátsószándék nélkül örült ennek a kapcsolatnak: alapvetően nem érzelmek, hanem politikai célok motiválták abban, hogy ezt a magyar herceget kinevelje magának. A kapcsolat mögött az a nagyhatalmi törekvés húzódott meg, hogy ha valóban III. Béla lett volna a következő bizánci császár Manuel halála után, akkor egy perszonálunió jöhetett volna létre Magyarország és Bizánc között, ezzel pedig észrevétlenül a Bizánci Birodalom részévé váltunk volna. Kerestem tehát egy színészt, akiben egyszerre látok apát, barátot, ugyanakkor erőt és ravaszságot is – így esett a választásom Trokán Péterre. III. Bélának pedig a kezdetektől fogva Hirtling Istvánt képzeltem el, mert azt gondolom, hogy Béla említett személyiségjegyeit birtokolja és képes is ezeket kiválóan megjeleníteni a színpadon. Ennél a két figuránál jobbat el sem tudtam volna képzelni.

Noha az olvasópróba előtt a színészek egy kész forgatókönyvet kapnak kézhez, a helyszíni próbák alapján úgy tűnik, ez folyamatosan alakul, változik…

Sz.J.: Ez eddig minden évben így volt. Megőriztem a régi forgatókönyveimet, utólag visszanézve egy rémálom kiigazodni bennük. Hűen leképezik azt a csapongó, percről percre változó káoszt, ami az embert elragadja, mikor bekerül ebbe a térbe. Négy év után elmondhatom, hogy talán kiismertem a helyszín adottságait és lehetőségeit, de mégsem tudok mindent előre kiszámítani. Jelenetről jelenetre haladunk, és amikor ezek a jelenetek valósággá válnak a térben, sokszor annyira mások, mint ahogyan a képzeletemben éltek, hogy gyökeres átrendezéseket igényelnek. Ennek köszönhető, hogy bizonyos részek a tervezettnél sokkal erősebben szólalnak meg, mások viszont kimaradnak, mert egyszerűen hatástalannak bizonyultak.

Mi lehet az idei Koronázási szertartásjáték mai korra is érvényes üzenete?

Sz.J.: Béla azon intelme, amit a fiaihoz intéz: „ne legyetek egymás iránt gyűlölettel”. Ez nagyon fontos üzenet, talán ennek a királysorsnak a leginkább mai korra vonatkoztatható üzenete. Ne legyetek egymás iránt gyűlölettel! Ezt Béla azért is hangsúlyozhatta nyomatékkal, mert ő a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent egy családban a gyűlölködés és a széthúzás. Ezt persze kivetíthetjük egy nemzetre is: ahogyan egy családot képes szétmarni a gyűlölet és a viszály, ugyanúgy képes egy országot is. Azt gondolom, hogy ez a legaktuálisabb üzenet ma ebben az erősen széthúzó, ellentétes hitvallásokat képviselő országban.