Az idei lesz az ötödik alkalom, hogy Szikora Jánossal közösen dolgoztok ezen a nagyon komplex alkotáson. Ha visszanézünk az elmúlt öt évre, hogyan változott a történetek feldolgozásának módszere?

M.J.: Nagyon sokféle uralkodóval találkozhattunk már. Szent István évében az életmű zártsága miatt volt nehéz dolgunk: kanonizált szentről van szó, akinek a katolikus egyház halálpontosan lezárta az életét és megszűrte a hozzáférés útjait, hiszen egy szent életében nem lehetnek kétes elemek. Szent Lászlónál a rendkívül gazdag népművészeti forrásanyagra tudtunk építeni. Könyves Kálmán volt az első olyan királyunk, ahol jelentős lépéseket tehettünk a prózai színházi megmozdulás felé. Ettől korábban tartottunk, mert azt gondoltuk, hogy a Nemzeti Emlékhelyen nem engedhetjük meg, hogy profán dolgokról essen szó. Azonban kiderült, hogy van az a nyelvezet és látásmód, amit be lehet vinni a Romkertbe úgy, hogy ne sértsük meg a hely szellemét. Ennél eggyel merészebb lett a történet Vak Bélánál, ahol egy szenvedélybeteg ember drámai élettörténetét mutattuk be, tehát még tovább mentünk a szakrális és profán egyensúly átalakításában. Idén pedig elértünk III. Bélához, akinél az ábrázolás forrása az a rendkívül színes szereplőgárda, ami őt életében körülvette és végigkísérte. Ilyen szempontból a mi közös írói utunk egyben egy út a szakrálisból a profanitás irányába, valamiféle egyensúlyhelyzetet megtartva. Ez az év egyfajta fordulópont: sikerült megtalálni egy egészséges arányt a III. Béla szövegkönyvében, ami a későbbi, soron következő királyoknál is alkalmazható aránypár lesz.

Hogy készül a szövegkönyv? Hogy képzeljük el a te szerepedet?

M.J.: Az én következő évre vonatkozó munkám kis túlzással az utolsó előadás másnapján kezdődik el. Részben azért, mert a forrásanyag jelentős része speciális, másrészt latin nyelvű, harmadrészt pedig nem színházi emberek, hanem tudományos kutatók írják le a történeteket. Ezeket először is össze kell gyűjtenünk, aztán a színész számára alkalmazható, a néző számára pedig érthető alapanyaggá kell gyúrnunk. Több ember dolgozik belőlem ebben a történetben: egyrészt van a kutató, aki sziszifuszi munkával különböző, nyitott és zárt könyvtárakban elkezdi keresni a szövegeket. Aztán van az író, aki egy fekete szobában keresi a saját árnyékát. Mindig megvárom azt, hogy Szikora Jánost mi érdekli leginkább a történetben, milyen sarkpontokat fektet le intuitív módon, majd elkezdek az irányban írni. Ez egy klasszikus írói munka: előttem a számítógép vagy a fehér papír, a nagy semmi, és arra a nagy semmire elkezdek állító mondatokat fogalmazni. Időigényes munka.

Minden próbán ott lehetett látni az idei évben is. Mi az, amiben ilyenkor a rendező segítségére lehetsz?

M.J.: Először is van ebben egy önző tényező: a Nemzeti Emlékhelyen ülni és próbát nézni páratlan élmény. Az, hogy évről évre láthatom megelevenedni a királyaink életét ezen a színpadon, akik ráadásul azt a szöveget tolmácsolják, amit én ezelőtt egy-két hónappal papírra vetettem, semmihez sem fogható. Azonban meg kell mondanom, hogy ez a fajta anyag kiköveteli magának a folyamatos szembesülést a gyakorlati adottságokkal. Az enyém az utolsó pillanatig egy aktív társíró, tanácskozó szerep. Ahogy írás közben mind a kettőnket megszólítanak ezek a szereplők, ugyanúgy megszólítanak a színpadon történtek is. Érzékelek bizonyos helyzeteket, amit megosztok másnap a rendezővel, ő pedig ezeket vagy beépíti, vagy éppen figyelmen kívül hagyja az aznap esti rendezés során.

Az idei Fény utca talán az eddigi legizgalmasabb…

M.J.: Én ezzel minden évben így vagyok. Az első évben a Képes Krónika alapján kezdtünk el dolgozni, hiszen az első időszakban elég gazdag volt a Krónika konkrét ábrázolási anyaga. Ahogy haladunk az időben, ezek egyre inkább csak illusztratív jellegűvé válnak. Egyre kevésbé köt minket a konkrét képanyag. Rendkívül gazdag figurális anyagunk van már Magyarósi Évával, így szinte szabadon hozhatok létre ezekből a figurákból egy-egy önálló storyboard-ot. Korábban leginkább jelképes cselekvések zajlottak, most már kifejezetten sokrétű, bonyolult lélekábrázolást hajthatunk végre, kameramozgásokat, párhuzamos jeleneteket tudunk eszközölni. Ha majd az Árpád-ház végére érünk 2022-ben, akkor egyszer csak előttünk lesz egy majdnem egy órás, Képes Krónikán alapuló animációs anyag. Ezt remélhetőleg össze tudjuk fűzni egy kerek történetté, aminek írunk egy nagy, közös storyboard-ot, és lesz egy önálló rajzfilmje Fehérvárnak. Ez a cél.