Mihályi Győző a kezdetek óta minden Koronázási szertartásjáték visszatérő szereplője. Idén a III. Bélát megkoronázó István kalocsai püspököt alakítja.

Az ötödik, jubileumi év az Ön személyét illetően is jubileum, hiszen Ön az előadás egyetlen olyan szereplője, aki az összes eddigi Szertartásjátékon részt vett. Tud választani egy kedvencet az elmúlt évekből?

M.Gy.: A legkedvesebb számomra az első, Szent Istvánról szóló Szertartásjáték volt. Páratlan élményt adott, hiszen számos szabadtéri darabban vettem már részt, ez mégis egészen új lehetőség volt számomra. Életemben először éltem át azt a nagyon különleges érzést, hogy milyen egy valóságos emlékhelyen játszani: a színpad konkrétan ott áll, ahol ezek a dolgok valóban megtörténtek. A Koronázási szertartásjátékot csak Székesfehérváron, és a városon belül is csak ezen a helyszínen szabad megrendezni, ugyanis a hely szelleme teljes mértékben magával tud ragadni abban a pillanatban, amikor tudatosul, hogy itt található alattunk a történelmünk egy darabja. Persze a többire is jó szívvel emlékszem vissza, csak egy idő után hozzászoktam ahhoz az érzéshez, ami első alkalommal annyira megfogott. Szoktam Fehérváron járni pár nappal a díszlet lebontása után, és olyankor nagyon tud fájni a szívem. Annyira hozzám nő a környezet és az élmények, amik az előadás létrejötte közben értek, hogy rossz szembesülni azzal, amikor egyszer csak mindez véget ér, és lebontják a színpadot.

Látható módon van Önben egy érzelmi kötődés a Koronázási szertartásjáték iránt.

M.Gy.: Ezt az érzést a színházi szerepekhez tudom hasonlítani. Szokták kérdezni, hogy melyik volt a kedvencem. Soroljam? Minden olyan szerep, ami érzelmi töltetet adott – nekem, mint színésznek, élményt jelentett. Amikor először kezdem tanulmányozni egy darab szövegét, akkor bizonyos esetekben vannak „aha!” élményeim, amikor felismerek összefüggéseket és miérteket. Megértem, hogy mit akar ezzel elmondani a szerző, beépül az életembe, és megpróbálom estéről estére előhívni. Ha ezt jól csinálom, akkor a néző is fel fogja ismerni ezeket a pillanatokat, és velem fog jönni a fordulópontokon, a történetmesélésben. Amikor az ember végigvihet egy ilyen szerepet, akkor az élete részévé válik, és ezzel természetesen az érzelmi kötődés is együtt jár. A Szertartásjáték kapcsán ugyanez a fajta kötődés jött létre bennem, csak ebben az esetben a helyszín atmoszférájával. Egy néző megkeresett az első Szertartásjáték után, és elmesélte, hogy amikor István fejére rákerült a korona, amit a pápától kapott, akkor könny szökött a szemébe. Azt gondolta: itt menekültünk meg attól, hogy elpusztuljon a magyarság. Óriási dolog volt az őseink részéről, hogy rászánták magukat erre a lépésre. Persze a pogányok is mi vagyunk, ez is hozzátartozik a mi történetünkhöz, de nagyon szép, hogy István felismerte a történelmi szükségszerűséget és felvette a kereszténységet.

Ha már a szerepeknél tartunk: többféle karaktert is megtestesített már a produkciók során. Melyik állt Önhöz a legközelebb?

M.Gy.: Igyekszem minden szerepben megtalálni az örömömet. A szertartásmestert azért szerettem, mert azt éreztem, hogy a nézők az én segítségemmel tudják követni az eseményeket. Rávilágítok olyan dolgokra, amiket nem biztos, hogy meglátnának, illetve előkészítem őket arra, hogy éppen mi fog következni. Az érsek pedig azért volt izgalmas, mert hihetetlen megtapasztalni, hogy belebújhatok egy keresztény egyházfő figurájába, és miközben esküszövegeket olvasok fel, ott térdel előttem a leendő király. Ha a színész lelke nincs telítve azzal, hogy ez egy fantasztikus pillanat, akkor a nézőnek sem lesz olyan élmény. Ha pedig tudatosul benne ez az emelkedett érzés, az a civil énjére is visszahat. A tavalyi krónikás szerep ehhez képest abban volt más, hogy az idő rövidsége miatt sok szöveg felvételről volt hallható, mint narrátor meséltem el a történteket. Ez is érdekes feladat, mert feszesnek kell lenni, szépen, tagoltan kell beszélni, ügyelni kell a hangsúlyokra.

Idén Istvánt, a kalocsai püspököt alakítja, aki – miután Lukács esztergomi érsek elutasította – pápai engedéllyel királlyá koronázta Bélát. Mit gondol a történet ezen száláról?

M.Gy.: Megpróbálhatjuk visszatartani a történelem kerekét, de III. Béla története is például szolgál arra, hogy ez nem lehetséges. Rá lehet fogni, hogy Bizáncból érkezett, elkényeztették, de ha valaki olyan tehetségesen irányítja az országot, mint ahogy ő irányította, akkor nincs értelme ilyennel vádolni. Bátor és bölcs döntést hozott a kalocsai püspök, hiszen a történelem, a húsz évnyi uralkodás őt igazolja: Béla alkalmas volt arra, hogy király legyen. Mi magyarok jellemzően férfias férfiakat ismertünk el vezetőnek, pedig ha valaki finomabb környezetben nevelkedett, akkor annyi a „hátránya”, hogy kicsit finomabban fogalmaz, vagy valamennyivel bonyolultabban gondolkodik. Közhelynek tűnhet, de rá is igaz, hogy a tehetség utat tör magának: ha alkalmas királynak, akkor meg fogja találni rá a módot, hogy az legyen. Persze az Árpád-házi királyok környékén nagyon sok gyilkosság volt: harcoltak a trónért, hogy megőrizzék a hatalmukat, lemészároltak embereket, akik szövetkeztek ellenük. Az uralkodónak a végső eszköz is a kezében volt, és ha ezzel nem élt, megvolt az esély, hogy ellene fordítsák azt.

Ön szerint mi a legnagyobb kihívás a produkció kapcsán?

M.Gy.: A nézők körbeülik a színpadot, így az egész produkcióval együtt jár az állandó kérdés, hogy mi a nézési irány. A rendező egy adott oldalról rendezi, tehát az lenne az ideális, ha mindenki arra fordulva játszana, azonban ezt nem lehet megtenni, mivel a másik oldalakon is ül közönség. Amikor szertartásmester voltam, mondta Szikora János, hogy úgy mozogjak, beszéljek, hogy senki ne érezze úgy, hogy elhanyagolom őt. Így a játék szempontjából is sokat kell kísérletezni azzal, hogy merre forduljunk, beszéljünk.