Blaskó Péter számára az ötödik lesz a negyedik: a neves színész negyedszer fog a Nemzeti Emlékhely fölé épített színpadon játszani. A III. Béla életéről szóló produkcióban Anonymust, a krónikást alakítja.
 

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy évek óta nem csak szerves része a Koronázási szertartásjátéknak, de az előadás egyik húzóneve is. Ki tud emelni egy kedvenc pillanatot az elmúlt évekből?

B.P.: Az ötből ez lesz a negyedik alkalom, hogy részt veszek a Szertartásjátékokban, mégis nehéz lenne egy konkrét kedvenc pillanatot kiemelni. Ami igazán kedves a szívemnek, az a produkció hangulata, miliője. Például az a gesztus, hogy a próbafolyamatok megkezdése előtt elhelyezünk egy-egy szál virágot a királyok sírjain. Az egésznek olyan különös és egyéni hangulata van, amit más szabadtéri játékokon eddig nem tapasztaltam meg. Azt gondolom, nem véletlen, hogy éppen ezen a helyen zajlik az előadás – máshol ezt nem is lehetne ilyen élményként megvalósítani, hiszen a térnek, ahol játszunk, egy misztikus, szakrális jelentősége van.

Kinek a szerepében láthatjuk idén?

B.P.: Ebben az évben Anonymusként lépek a színpadra, aki III. Béla király történetének megírója volt, és akit, mint névtelen történetírót szoktunk emlegetni. Ő egy nagyon érdekes figura, aki nyomon követi és dokumentálja az uralkodó életét. Szikora János és Matuz János évről évre rendkívül gondosan írja meg a forgatókönyvet, melyben idén a szerepem egyik vezérmondata: „Azért írjuk a krónikákat, hogy a soron következő királyok mindig hallhassák nagy elődeik üzenetét.”

Milyennek látja III. Béla történetét?

B.P.: III. Béla egy kiemelkedő király volt, akiről sokan nem is tudjuk, mennyire jelentős dolgokat vitt végbe, pedig – ahogy a címben is említik – aranykort épített. Szent Istvánról az elsőbbség jogán emlékezünk meg gyakran, Lászlóról pedig mint igazi harcos királyról, de Béláról jellemzően elfelejtjük, hogy egy igazán nagy formátumú király volt. Nem egy „romantikus” uralkodóról van szó, aki különféle csatákat megvívva tartotta fenn a nemzetet, hanem egy konszolidált és megfontolt személyről. Az eddig feldolgozott királytörténetekhez képest talán szokatlan is, hogy nem szemkiszúrások és testvérgyilkosságok veszik körül, hanem egy sokkal nyugodtabb időszak volt az övé. Egy megállapodott korszakot teremtett.

Ön szerint miben fejlődött leginkább az elmúlt évek során a produkció?

B.P.: Az egész látvány, a színpadkép évről évre izgalmasabb és élőbb. Az első évekhez képest jóval több a szituatív jelenet, a párbeszédek, sokkal többet ismerhetünk meg az uralkodó életéből. Az első években is volt zene és tánc, de ezen a téren is egyre bátrabbak az alkotók. A vetítés pedig sokkal közelebb hozza az előadást a nézőkhöz: a kivetítő által egészen finom arcjátékokat is tud közvetíteni a produkció.

Mi az, amiben más szabadtéri előadásokhoz képest kihívást okoz a Koronázási szertartásjáték?

B.P.: Minden tér megadja a maga lehetőségeit az üzenetek közvetítésére, de a kivetítő által ezen a színpadon nem a tipikus szabadtéri színházi előadás zajlik. Az én távoli figurám a néző előtt mint arc és tekintet jelenik meg. A színész azt érzi, hogy távol van a nézőtől, éppen ezért tudatosan figyelni kell arra, hogy úgy játsszon, mintha egy filmforgatáson egy közelit vennének fel. Hiába érzékelem azt, hogy messze vagyok, tulajdonképpen nagyon is közelről látnak a nézők. Ezt kell valahogy színészileg megoldani: a mimika, az arcjáték nem nőhet túl, mert egyszerre vagyunk távol és mégis egészen közel a közönséghez.