Az idei évben a magát „műfajnyughatatlan” muzsikusnak tartó Szirtes Edina „Mókus” hegedűművész is csatlakozik a Koronázási Szertartásjáték alkotócsapatához. A zeneszerzővel jelenlegi projektjeiről, a liturgikus játék hangzásvilágáról és az alkotói folyamat részleteiről beszélgettünk.

Valóban egy műfajnyughatatlan muzsikus vagyok, sokszor végiggondoltam a zenéhez való viszonyomat és arra jutottam, hogy miután gyermekkorom óta komoly/klasszikus zenét tanulok hegedűsként, ezért ezt érzem a zenei anyanyelvemnek, minden más műfaj lenyűgöz és próbálom beszélni, és tanulom, amíg élek, de mindent komolyzenei akcentussal beszélek/zenélek.

Ami nagyon megtisztelő a folyamatos koncertezésen kívül, az ősszel egy Lázár Ervin-mesejáték zenéjének, zenei világának megteremtése, amivel megbíztak. Emellett a saját lemezem bemutatása vár rám, melyet elkészítettem s nemsokára ennek koncertkörútjára indulok, és egy nagy koncerttel zárnám karácsonykor Budapesten. Ez azért fontos, mert teljesen egyedül játszom a koncerteken (lemezen).

Természetesen nagyon érdekes egy kialakult világban úgy alkotni, helyet kapni, hogy megtartsuk értékeit, de ne akarjunk uralkodni rajta. Úgy továbbvinni, hogy mi is hozzáadhassunk, de semmit se sértsünk meg. A legszebb dolog elődeink hihetetlen kincseit magunkba ültetni, ettől többek leszünk, mégis mi magunk maradhatunk, nem utánzunk. Nem könnyű! Minden zeneszerző-óriástól ezt próbálom megtanulni. Mindenkitől lehet tanulni. Olyan izgalmas belelátni/belehallani egy ember világába, aki már nincs köztünk, mégis itt hagyott magából valamit.

Szirtes Edina: Halleluja
 

Csak úgy, mint bármihez: tisztelettel, figyelemmel, odaadással és szeretettel, de számomra nagyobb kihívás alaposan megfigyelni egy stílust (akár egy nép zenéjét) és elkezdeni olyan dallamot, zenét írni, ami „olyan, mintha, de mégsem az”. Új dallamot kreálni, amiről azt gondolják, hogy „eredeti”, pedig csak az adott zenei stílus lélegzéséből, gondolatiságából, szabályaiból teremtett „újszülött”. Ahogyan az emberi világban is. Az aprócska jövevény mindenki jellegzetességét hordozza kívül-belül, akikből született.

Mindig első a zene dramaturgiája, amire szükség van, ha alkalmazott zenét írunk. Mindig van a zenének tere, kiterjedése, energiája, lüktetése, színe, de még szaga is. Ezt addig kell „dédelgetni” amíg meghalljuk benne a hangokat. Sohasem a hangokon kell gondolkodni. Azok megvannak valahol. Őket meg vagy le kell hívni. De mindenekelőtt a végtelenből meg kell éreznünk a teret. A zene terét, ami egy világ.

Szirtes Edina: Csata